Hamarosan kiderül, alkalmasak vagyunk-e a tanításra. Vagy az elmúlt 30 évben csak romboltunk. Vagyis én, ugyanis ennyi éve vagyok a pályán...
Szeretem, mert érdekes, mert élményt nyújt, mert változatos ...Szerencsésnek tartom magam, mert azt csinálom, amit szeretek. Ezt sajnos ma kevesen mondhatják el magukról. Sajnálom őket. Rossz lehet szorongással, félelemmel, akár undorral bemenni a munkahelyre...
De mondom, én szerencsés vagyok.
Az előbb töltöttem ki egy tesztet a sikerről, és elkezdtem gondolkodni. Sikeresnek gondolom-e magam? Hát mit tudom én...Attól függ, mi a siker. Mert hatalmam nincs, státuszom mindössze az osztályfőnökség. Pénzem sincs sok. De megélünk. Az én igényeimet kielégíti, és tudom -nagyin jól tudom- nálam sokkal rosszabb helyzetben is élnek emberek. Nem kevesen. ( Az igazsághoz és a tisztességhez hozzá tartozik: most már nem keresek annyira rosszul...mint eddig.)
Egyszóval innen nézve sikertelen a létezésem.
Más irányból viszont...mint fenn leírtam. Mit csináljak? Ez van. Nagyon szeretem. Ahelyett, hogy erőt szívna, feltölt a tanítás. Furcsa, de ez van.
De majd jönnek az "ellenőrök". És bizonyítanom kell...meg talán vizsgáznom. Mert a "nagy könyvben" az nem úgy van megírva, ahogy én csinálom...Ők nem így tanulták...A felkészítő tanfolyamon.
És lehet, szégyellnem kell majd magam. Mert rosszul csinálom...
Igen, lehet..Egy dolgot azonban nem vitathatnak el. A tapasztalatomat, a valóságos gyerekekkel eltöltött, valóságos életről szerzett tapasztalataimat. Ez is valami....
De ebben is optimista vagyok. Mert hiszek az emberekben és a jó szándékban. Nem feltételezem, hogy rossz szándékkal közelítenék meg a dolgokat.
Igen, ilyen naiv vagyok...Még így 51 évesen is. Születési hibám...Lehet.
Azt viszont még mindig nem értem, hogy minket "szürke egereket" miért nem kérdeznek meg soha a döntéseik előtt. (Most határozottan nem az "ellenőrök" témakörére gondolok, mert az annyira nem is érdekel.)
De komolyan kérdezem: Miért nem érdekel SENKIT az oktatást belülről megtapasztaló hétköznapi emberek véleménye. A valóságról, a dolgok megvalósíthatóságáról, a gyerekekről....Mert mi látjuk azt, mi az igazi élet...És..hú, de undok leszek: gyereket mi nem csak fényképről látunk. Meg családokat se csak az ideologizált változatban. Hanem tényleg. Közelről.
Az elmúlt években nem egyszer volt, hogy bizonyos dolgokat az oktatásban előre láttam. A családomat, barátaimat bombáztam a véleményemmel, javaslataimmal...Hogyan lehetne... Vagy kellene. Mert így miért nem megy.
Aztán...eltelt két -három-tíz év... És valamelyik tudós ember elmondta. Kifejtette. Ugyanazt, amit én már évek óta látok. És mondok. Csak a kutyát nem érdekli. A tudós ember meg kinyilatkoztat. (És odáig vagyunk tőle. Meg vissza.) Amit én már rég tudok. És nem azért, mert olyan okos vagyok. Csak látok.
Ami viszont tényleg elkeserít (és nem magam miatt), hogy közben a gyerekek sérültek. És ez baj.Mert amíg ment (vagy megy) a nem megfelelő működés, sok-sok gyerek sínylette (sínyli) meg...
Hiába. Az én hangom nem ér fel a Rózsadombig.
